A kutya őse 

Egyetlen háziállatnál sem tapasztalhatunk olyan nagy különbségeket az egyes fajták között, mint éppen a kutyáknál.

Szokatlan sokféleségükre a nemzetközi kutyakiállításokon is felfigyelhetünk, s ezért könnyen az a gondolatunk támadhat, hogy a kutyák többféle őstől származhatnak.

Bizonyos külső ismertetőjegyei és homokszínű bundája miatt régen a sakált tekintették a keleti agár "ősapjának", és sokan még ma is így gondolják. Más kutyafajták származását a rókára, a prérifarkasra és a hiénára vezetik vissza, az antik világban pedig még a tigrist is a kutyák ősének vélték. A zoológusok csupán az utóbbi időkben jutottak arra a felismerésre, hogy a kutya egyedüli és kizárólagos őse: a farkas!

A fenti állítás nagyszámú bizonyítékainak egyike sem támaszkodik sziklarajzokra vagy csontleletekre, hanem kizárólag az élő állatok példájára.

A kieli Háziállatkutató Intézetben, a hetvenes évek elején sikerült a kutyákat és a farkasokat szaporodásra bírni. A pároztatásból született utódok egymás között szintén nemzőképesek voltak, ami csakis olyan állatfajok esetében lehetséges, amelyek igen közeli rokonságban állnak egymással, s amelyek öröklött tulajdonságai messzemenően megegyeznek. A kieli tudósoktól ezek a kutyák a "puwos" nevet kapták, mivel szüleik uszkárok és farkasok voltak. (Az uszkár németül Pudel, a farkas pedig Wolf. A két német szó összevonásának eredménye a "puwos".) A sikeres keresztezés eredményének nagy tudományos jelentősége volt, hiszen új felismerésekkel gyarapította a kutya és a farkas magatartásának kutatását. A 'puwos"-kutyák általános megjelenésükben a két faj keverékei, de viselkedésük inkább a farkaséra hasonlít. Visszahúzódóak, bizalmatlanok voltak, s eleinte nem engedték, hogy gondozóik megérintsék őket. Arra sem mutattak hajlandóságot, hogy "az ember legjobb barátai" legyenek.

Már ez is elég nyomós ok arra, hogy belássuk: csínján kell bánni a "farkasvérrel" folytatott kísérletekkel.

Csakhogy nem minden farkas egyforma!
  

Amióta világ a világ, a farkasoknak számos alfajuk terjedt el a Föld valamennyi területén, és ezek külső megjelenésükben egymástól szembetűnően különböznek.

Sok alfajuk mára már kipusztult, és másokat is a kihalás veszélye fenyeget. Természetesen nem egyetlen farkaspár alapította meg a kutyák későbbi nagy családját. A Föld több pontján, egymástól függetlenül, időben is eltérő pillanatokban vált a ragadozó vadfarkas "házifarkas"-sá, majd valamikor ez az ősfarkas háziasított kutyává. Azt a folyamatot, melynek során vadon élő állatokból az ember tudatos közreműködésével fokozatosan háziállat lesz, domesztikációnak nevezzük (latinul: domesticus = a házhoz tartozó).

Azt, hogy a farkas melyik pillanattól nem farkas többé, nem lehet megmondani. Csak azt tudjuk, hogy a kutya háziasítása nagyjából az új kőkorszakra, esetleg már a középső kőkorszakra tehető.

Az akkori, 15 ezer évvel ezelőtti emberek vadászatból tartották fent magukat. Fegyvereiket, szerszámaikat kőből és csontból készítették. Már nem sziklaüregekben laktak, hanem kunyhókban és állati bőrökkel fedett sátrakban. A farkasétvággyal megáldott farkasok semmi esetre sem viselkedtek barátságosan a kőkor ősvadászaival szemben. Számukra ők veszedelmes vetélytársakat jelentettek, s a táplálékszerzésben is riválisaik voltak. És mégis: az ember és a farkas feszült viszonyából kialakult valamiféle társulás, s a kutya lett "az ember leghűségesebb barátja".

A kutyák legősibb csontvázleleteiként az Északkelet-Irakban előkerült, megkövült maradványokat tartják számon. Ezek az álaltok kb. i. e. 12000 évvel ezelőtt éltek ott. A juh és a kecske domesztikációja i. e. 8800 körül kezdődött, a szarvasmarháé, a sertésé és a lóé később ment végbe.

Mikor kezdte tenyészteni az ember a kutyát?
  

A kutyatenyésztés nem ismer határokat.

A kutyafajták tenyésztésének szerény kezdeteiről csupán az i.e. 7000-től 5000-ig terjedő időszaktől beszélhetünk. Az arab nyelvből kölcsönzött "fajta" (rassz) fogalma a 17. században honosodott meg Európában. Az arabok a "ras" megnevezéssel (származás, nemzetség) a maguk tenyésztette telivér lovakat illették.

Az egy fajon belüli, külső megjelenésükben és élettani tulajdonságaikban alapvetően hasonló, meghatározó jellegüket utódaikra örökítő egyedek csoportját fajtának nevezzük. Az egyes fajtákat alapvetően a fajtabélyegek különböztetik meg egymástól.

A tervszerű és céltudatos kutyatenyésztés a múlt század közepén kezdődött. A legtöbb fajta akkoriban és a következő évtizedekben fejlődött ki. Az egyes fajták tenyésztői egyesületeket hoztak létre és törzskönyveket vezettek, amelyekbe bejegyezték az állatszülők és az utódok nevét, s az általuk tenyésztett fajta jellegzetes ismertető jegyeit. A fajtabélyegeket részletes jellegleírásban, fajtaszabványokban (standard) rögzítették. A tenyésztőknek a kutyaszemléken nyílt alkalmuk kutyáik bemutatására. Az egyes fajták legkiválóbbjait egy bíráló bizottság díjjal jutalmazta. Az első, szervezett kutyakiállításra Angliába, Newcastle városában került sor, 1859-ben. Egy-két kutyafajta legmagasabb kedveltségi fokát még ma is azon mérik, hogy mekkora sikert ért el a világ minden csücskéből látogatott, londoni Cruft kutyakiállításon.

Az első német kutyakiállítást angol mintára, egy hamburgi tornacsarnokban rendezték meg, 1863-ban.

Melyek voltak a legelső kutyafajták?
  

Napjainkban a házikutyának mintegy 400 különböző fajtája létezik.

A svájci tópartokon, a neolit kori cölöpépítmények feltárásakor a régészek ásói a mélyebb földrétegekben őskutyák megkövült csontjaiba ütköztek. Feltűnt, hogy a koponyák a mai spiccre emlékeztető, gömbölyű formájúak voltak, tompa állkapoccsal. A spiccre utaló jellegük alapján ezeket az állatokat "tőzegspicceknek" keresztelték el. A tőzegspicc már minden bizonnyal háziállat volt, hiszen vízben álló cölöpépítményeket kizárólag úszva vagy csónakkal lehetett megközelíteni. A kutya származásával foglalkozó tudósok némelyike a tőzeglakó spiccet a spicc ősének, ugyanakkor a legősibb kutyafajták egyikének tekintette. Szumátra szigetén, a batak néptörzsnél még napjainkban is élnek kistestű kutyák, amelyek farka a hátuk fölé kunkorodik, s hasonlítanak a tőzegspiccre. Az Észak-Európa tenger- és folyópartjain felhalmozódott kagylóhéjtömegben is rábukkantak kutyák csontmaradványaira. Ezeket erős csontozatuk is megkülönböztette a tőzegspicctől. Anatómiai vizsgálatok alapján a tudósok a "kagylóevőknek ebben a kutyájában" látták a közép-európai farkas leszármazottját.

Számtalan lelet került elő az időszámításunk előtti időkből. Nincs olyan földrésze a világnak, amelyen ne találták volna meg a hamu-, bronz-, tábori- vagy hosszúfejű kutyáknak elnevezett, őskori házikutyák maradványait. Nem tudjuk, hogy milyenek is voltak, holott a kutyafajtákat éppen a külsejük alapján lehet a legjobban megkülönböztetni. Ezekre a kutyákra tehát nem alkalmazhatjuk a "fajta" megjelölést. A fajták őseredetét időben mindössze addig kísérhetjük vissza, amikortól pontos feljegyzések állnak rendelkezésünkre. Eszerint a kutyákat nem is tekinthetjük a modern kutyafajták őseinek.

HALLÁS

A kutyáknak általában nagyon jó a hallásuk, felfogják az emberi fül számára nem érzékelhető ultrahangok egy részét is. Ez a nagyobb hallástartomány előnyös a vad felkutatásában is. Újabban arra is képeznek ki kutyákat, hogy halláskárosult gazdájuknak jelezzenek bizonyos hangokat, pl.: csengőszót.

KOMMUNIKÁCIÓ

A farkasok kommunikációjában fontos szerepe van a farkasüvöltésnek. Ez a szokás erősen fejlett az északi származású spiccfajtákban. A falkakutyák csaholva űzik a vadat, így gazdájuk akkor is tudja merre járnak, ha nem látja őket.

LÁTÁS

Kissé oldalt ülő szemeiknek köszönhetően a kutyák látótere lényegesen nagyobb mint az embereké, így többet látnak a környezetükből. Sötétben is jobb a látásuk, mivel ideghártyájuk fókuszában a receptorsejtek gyengébb fényre is reagálnak. Ezzel szemben színlátásuk korlátozott.

SZAGLÁS

A kiváló szaglás szinte minden fajtára jellemző, de vannak kivételes képességű fajták, pl.: az Angol véreb, mely nyomkövetésre ia kiképezhető. A kutyák szagérzékelésében a szájpadláson található Jacobson-féle szervnek is szerepe van.

SZAGJELZÉSEK

A kutyák vizeletükkel egyedenként változó szagú kémiai anyagokat, ún. feromonokat választanak ki. A kanok ezzel jelölik meg vadászterületüket, vagyis terróriumuk határát. Az ivarérett hímek a szukáktól eltérően, lábukat felemelve bocsátanak vizeletet a fákra, bokrokra. Gyakran kaparják a földet is, hogy az ujjaik közt lévő verejtékmirigyek váladékával haggyanak nyomot. A kanok és a szukák magatartása jellegzetesen eltér egymástól, a hímek ugyanis 3x gyakrabban ürítenek mint a szukák.

AGRESSZIÓ

Az ellenséges viszonyban álló kanok számos gesztussal hozzák a másik tudomására szándékaikat. Behódolnak vagy fenyegető testtartást vesznek fel anélkül, hogy harcba állnának. A támadásra készülő kutya mereven áll, egyenesen tartja farkát és felborzolja s szőrét, vicsorog.

BEHÓDOLÁS

A másiknak behódoló, meghunyászkodó kutya lábai kozé húzott farokkal, hátracsapott fülekkel lapul a földre, vagy gyors futásnak ered, ha a domináns eb üldözőbe vezi. Ha más lehetőség nincs a visszavonulásra, a kölykökhöz hasonlóan hátára fordul, sőt egy kevés vizeletet is üríthet. A behódoló kutyát csak elvétve támadják meg társaik.

TÁRSAS LÉNY

Annak ellenére, hogy a kutyák megküzdenek az erőviszonyokat kifejező rangsorban elfoglalt helyükért, általában barátságosak és keresik egymás társaságát. Ez a magatartás tükröződik az emberrel való kapcsolatunkban is. A lakásban tartott kedvencek kitörő örömmel, heves farkcsóválással üdvözlik a hazatérő családtagokat. A csaholás rendszerint elmarad, mert a társasági kutyák kitenyésztésénél fontos szempont volt a többnyire zavaró ugatás kiküszöbölése.