Az amerikai buldog

Az igazi buldog

Az amerikai buldog különleges helyet foglal el mind a fajtiszta kutyák táborában, mind az „ősbuldog” leszármazottjai között. Küllemében és természetében a legtisztábban őrzi elődjének tulajdonságait. Először ez a ma is létező fajta alakult ki a középkori mészároskutyából. Noha egy régi fajtáról van szó, sokan úgy kezelik, mintha csak az utóbbi évtizedekben alakult volna ki, a legtöbb ember pedig egyáltalán nem is tud a létezéséről. Igaz ugyan, hogy csak a közelmúltban kezdődött meg bemutatása a világ kutyaszerető közönsége számára, ennek ellenére elkötelezett hívei már több száz éve tisztán, más fajtáktól teljesen elkülönítve tenyésztik. Miről is van szó valójában?

A fajta eredete

Idézzük fel újra a múlt századi angol körülményeket: emlékezzünk az ipari forradalom kiteljesedésével párhuzamosan elsorvadó régi életformára, melynek a buldog kialakulását és nevét, mindennapi munkáját köszönhette, valamint az 1835 után illegalitásba vonuló kutyaviadalokra, ahonnan már azelőtt is csaknem teljesen kiszorították a buldog és terrier keverékek. Hősünk tehát az élet minden területén visszavonulóban volt, s léte kilátástalannak tűnt. Néhányszor megjelent ugyan a gyorsan népszerűvé váló kiállításokon, azonban itt sem tudott megkapaszkodni: a közönség túlságosan is jól emlékezett még véres múltjára, azonkívül vadsága, erőszakossága, korlátokat nem ismerő makacs természete sem igazán kedvezett a szépségversenyeken való bemutatásnak. A polgárság mást kívánt látni, nem a dolgos hétköznapok hősét, ráadásul a buldog a szegények kutyája volt, így alacsony származása és bárdolatlan viselkedése miatt sem illett ebbe a kifinomult úri közegbe. Az emberek szórakozni és gyönyörködni akartak, s ezt a nemesség régi kedvenceinek, az elegáns vadászkutyáknak, vizsláknak, agaraknak felvonulásában, valamint az úrhölgyek ölebeinek megtekintésében találták meg. A kutya értéke ebben a korban, tehát a múlt század végén már nem a kemény munkában, vadászaton való helytállás, hanem a tetszetős vagy éppen különleges megjelenés volt. A polgárság szórakoztatására új fajtákat is kreáltak, így többek között a régi típusú buldog és a pug (mopsz) keresztezésével. Ez a „változat” - hiszen a kezdetekor még nem beszélhettünk önálló fajtáról - eltúlzott szélességével, alacsony termetével, az ősénél jóval nyugodtabb vérmérsékletével nemcsak alkalmasabb volt a kiállításokon való bemutatásra, de mókás megjelenésével rövid időn belül hihetetlen népszerűségre is szert tett. A bemutatók elterjedésével, az angol telivérek regisztrálására szolgáló méntörzskönyv mintájára megnyitott Stud Book vezetésére létrejött tenyésztői klubok - elsősorban a British Kennel Club (1873) - megalakulásával szükségessé vált a kutyák fajtába sorolása, egyértelmű megkülönböztetése: így a „show” változat kapta a buldog nevet, s a kihalófélben lévő eredeti formájú mészároskutyát lassan mindenki elfelejtette. A kiállításokon való bemutatásra, a polgárság mulattatására kitalált „névbitorló” keverék viszont gyorsan elterjedt, s végül már az angolok nemzeti jelképévé vált, így ma őt ismerjük angol buldogként. Noha sohasem vett részt bikahecceken (erre már torz testfelépítése miatt is teljesen alkalmatlan lett volna), világszerte az angol állhatatosság és kitartás szimbólumaként vált ismertté. S míg e haszontalan létforma diadalútját járta, az igazi, az eredeti buldog hazájában teljesen feledésbe merült, végül ki is halt.

Minek köszönheti mégis fennmaradását ez a nagyszerű régi fajta? Paradox módon éppen annak a folyamatnak, amely ellehetetlenítette hazájában, megfosztva eredeti hivatásától a marhahajcsárok oldalán. A mezőgazdaság gyökeres átalakulásának, a kisbirtokok tönkretételének, a parasztok elüldözésének volt köszönhető, hogy a földjükről elkergetett nincstelenek, vagy éppen a városokban tengődő szegények az 1700-as évektől kezdődően tömegesen keresték könnyebb megélhetésüket az Újvilágban, az észak-amerikai gyarmatokon. Az új lehetőségek reményében hajóra szállók magukkal vitték minden ingóságukat, így a kemény munkában edződött „working” buldogjaikat is. Amerika nem volt más akkoriban, mint néhány palánkkal körbekerekített, gerendaházakból álló település a kontinens peremén, s bizony elkelt az erős és bátor kutyák segítsége. A vadon a telepesek küszöbéig ért, s nekik szembe kellett nézniük az ismeretlen világ minden fenyegetésével: a vadállatok, a barátságtalan indiánok, s az egész földrész meghódításáért folyó versengésben a konkurenst kíméletlenül legyilkoló franciák, spanyolok távoltartásához nélkülözhetetlen volt a félelmet nem ismerő buldogok segítsége. A jó kutyák ekkor hihetetlen értéket képviseltek, s dicsőségük régi fényében ragyogott. Az őshazában már javában zajlott az ipari forradalom és megkezdődött a társadalom gyökeres átalakulása, de az amerikai gyarmatok még mindig csak álmodtak az angol koronától való elszakadásról. A telepesek az Európában csaknem elfeledett paraszti, feudális életformát élték: ebben a korban a buldogok felügyeltek a legelő marhákra, részt vettek a nagyvadak vadászatában, majd ők őrizték a déli államok végeláthatatlan gyapot- és cukornádültetvényein dolgozó Afrikából behozott néger rabszolgákat is. Amerika un. „koloniális” időszakában ugyanúgy dolgoztak mint a mészároskutyák, de részt vettek viadalokon, bikák, medvék, farkasok, pumák, bölények, és gyakran egymás ellen is. Ezen feladatoktól függően a harcra használt kisebb és mozgékonyabb, vagy a nagyobb termetű és robusztusabb buldogok terjedtek el a különböző területeken. Elsősorban a Délvidék elszigetelt államaiban őrizték meg őserdei formájukat, nagyobb tömegüket, míg Északon a fejlődés előrehaladtával - mely egyet jelentett a régi földművelő életforma visszaszorulásával, feladásával, és a múlt század második felében a kutyaviadalok hirtelen megnövekvő népszerűségével - egyre vesztettek jelentőségükből és tisztaságukból. Ekkorra ugyanis itt jószerivel teljesen eltűntek a farmok, birtokok, ahol a buldog eredeti szakmáját gyakorolhatta, s a nagyvárosoké lett a főszerep. Másrészről erre az időszakra tehető az anyaországból importált első buldog és terrier keverékek, a „half and half” kutyák megjelenése, s bár keveredésük a régi buldogokkal mindennapossá vált, hamarosan végleg kiszorították őket a harci arénákból. Milyen szomorúan ismerős képlet a fél évszázaddal ezelőtti Angliából!

Az 1776-ban kirobbant Függetlenségi Háború eredményeként az amerikai gyarmatok végül elnyerték önállóságukat, de a telepesek, bevándorlók az ismeretlen Nyugat felé való tömeges megindulására még várni kellett úgy ötven évet. Az ország északi és déli része között azonban már a múlt század első évtizedeiben óriási ellentétek feszültek: míg északon az iparosodás, a modern polgári társadalom alapjait rakták le a demokrácia szellemében, a déliek továbbra is ragaszkodtak feudális hagyományokon alapuló életvitelükhöz, a rabszolgaság fenntartásához. Az északi államok gyors gazdasági-társadalmi átalakuláson mentek keresztül, Délen azonban megrekedtek a XVIII. század elejének „aranykor” szintjén. Az egyre határozottabbá váló gazdasági-ideológiai szembenállás végül polgárháborúhoz vezettek, mely a haladó szellemű északi tábor győzelmével ért véget 1865-ben. A nyugati határvidék meghódítása és az őslakos indián törzsek kiirtása vagy rezervátumba kényszerítése is erre az időszakra tehető, s ekkorra már néhány mai értelemben vett nagyváros is kiépült Keleten: New York, Boston, Philadelphia voltak az amerikai társadalmi, kulturális és gazdasági élet központjai.

Ezekben a nagyvárosokban rendeztek először angol mintára kutyakiállításokat, s ekkortájt alakult meg az American Kennel Club (AKC - 1884), hogy összefogja a kutyatenyésztőket. Ezeken a kiállításokon kezdetben kizárólag Európából importált fajták vettek részt, így az Angliából behozott „show” típusú buldogokat is bemutatták az amerikai érdeklődők előtt: mivel ez a fajta kapott először nyilvánosságot az USA-ban, mint angol buldog, vagy egyszerűen csak buldog, ez rögzült a kutyaszerető közönség és a tenyésztők fejében. A legyőzött, megalázott Dél egyes vidékein továbbra is farmokon, ültetvényeken dolgozó régi típusú buldogokra senki sem volt kíváncsi, akárcsak az odavaló többi fajtára: az ország különböző vidékeiről származó ebeket már mind kategorizálták, a lenézett déliek kutyáit azonban egyformának vették, és meg sem próbálták őket regisztrálni. Ráadásul a régi típusú buldogot az északiak viadorkutyaként tartották számon, amely egyrészről nem illett az úri klub tagjai közé, másrészről az itt általánosan bevett gyakorlattá vált - más fajtákkal, de elsősorban a „half and half” kutyákkal való különböző mértékű - keresztezések eredményeként sokat veszített tisztaságából, így nem tekintették önálló fajtának.

Az ősi típusú buldogok kedvelői megpróbálták elismertetni, népszerűsíteni az általuk tenyésztett kutyákat, de - mivel a buldog név már „foglalt” volt az alig egy-két évtizede létező „show” változat által - ehhez előszőr is megfelelő elnevezést kellett volna találniuk. Ez máris felvetett egy jelentős problémát: mivel a déli farmerek, ültetvényesek kutyáikat angol elődeikhez hasonlóan pusztán teljesítőképességük alapján szelektálták és tenyésztették tovább, nem fordítottak különösebb figyelmet olyan dolgokra, mint az egységes méret, megjelenés, ami alapját adhatta volna bármiféle standardizálásnak. Már pusztán az óriási földrajzi távolságok miatt is érthető, hogy Délen számtalan, gyakran vidékenként, sőt városonként eltérő változatban és ennek megfelelően különböző néven ismerték ugyanazt a kutyát: a korai telepesek által Angliából a XVII-XVIII. században behozott nagyszerű ős-buldogot.

Régi idők kutyája

Ha visszamennénk az időben, körülbelül a XVIII. század végére, Angliában olyan bulldogokat látnánk, mint a mai amerikai bulldogok. Kevés dologról mondhatjuk el, hogy az amerikaiak őrizték meg Európa számára – az amerikai bulldog ezen ritkaságok közé tartozik.

A bulldog azoknak az ősi, ázsiai masztiffoknak a leszármazottja, melyek annak idején nomád törzsekkel érkeztek Európába. Ezeket a hatalmas jószágokat olyan nagy és agresszív állatok ellen használták, mint a vaddisznó, a medve vagy a különböző nagymacskák. Ezek az állatok ugyanolyan eséllyel választhatták a menekülés, mint a támadás eszközét; a kutyáknak meg kellett fogniuk és leszorítva egy helyben tartaniuk őket. Az ősi masztiff hihetetlen harckészséggel és bátorsággal rendelkezett.

Föníciai kereskedők i.e. 800 körül vittek Angliába egy barna masztiff törzset. A kelták ezeket a csíkos vagy barnás-vörös behemótokat szarvasmarhák vagy vaddisznók megfogására használták. A mai angol masztiffok és a bullmasztiffok hasonló színűek, és azonos mértékben ettől a törzstől származnak. Időszámításunk szerint 400 körül egy második nagyon erős, kemény masztiff törzs érte le az angol partokat. Ezeket a kutyákat alanónak hívták. Angol mészárosok és farmerek az alanóból alakították ki az első igazi bulldogot. A középkorban a munka-bulldog volt az első olyan kutya, mely „szájzárral” rendelkezett, de ez természetesen nem az állkapocs deformációját jelenti, vagy azt, hogy a kutya fogás közben görcsöt kapott, hanem ez a kifejezés valójában a kutya nagymértékű harciasságára és fogászkészségére vonatkozik. Az igazi bulldog képes volt a hatalmas növényevők üldözésére és megfogására; ellenfele orrába, pofájába vagy torkába ragadott, és képes volt szilárdan tartani, függetlenül attól, milyen hevesen küzdött a bestia és hogy mekkora fájdalmat kell elviselnie a kutyának. A középkorban, Erzsébet királynő idején, de még az ipari forradalmat követően is a bulldogok mindennapi munkája volt lovak, marhák és disznók megfogása, a birtokon, a mészárosnál vagy a bikahecceken. Ha domesztikált állatot fogott meg, a bulldog általában képes volt a harapása által okozott fájdalommal a patás állatot engedelmességre késztetni, mielőtt az még megsebezhette volna a kutyát. Mivel a bika lehajtja a fejét támadáskor, ez lehetővé tette, hogy a kutya megfogja az orrát és így már könnyedén a mészároshoz húzza. A régi munka-bulldogok képesek voltak egy bikát egyetlen hirtelen mozdulattal földre rántani, mivel kiválóan időzítették akciójukat: akkor rántották oldalra a jószágot, mikor az lépés közben éppen nem állt szilárdan. Ehhez persze hatalmas fizikai erő is kellett. Egy tapasztalt, 80 fontos bulldog képes volt egy 1800 fontos bikát la földre rántani.

A bulldogok fő ellenfele elsősorban a bika volt, de használták vaddisznó, oroszlán és más vad ragadozók ellen is. Ezeket a harcokat hívták hecceknek („bait”). Azok a a bulldogok, melyeket medvék és más nagy ragadozók ellen használtak, nehezebbek voltak, mint a csak farmokon, marháknál használt egyedek. Nagyobb ellenfelek esetén a sebesség nem volt olyan fontos, ráadásul a harcok elkerített területen folytak, így a kitartás kevésbé számított. 1835-ben azonban mindenfajta állatviadalt betiltottak Angliában, így az igazi, tiszta vonalú bulldogok nagyon megritkultak a XIX. század közepére. Sokukat masztiffokkal keresztezték, hogy mindennél jobb és nagyobb testőrkutyát hozzanak létre, a maradék állomány egy részét pedig mopszokkal, hogy egy tömör, kicsi, könnyebben kezelhető kiállítási kutyát kapjanak.

Napjainkban az a kutya, melyet angol bulldognak hívunk, ez utóbbi keresztezés eredménye. Őshazájában az eredeti bulldog kihalt a XIX. század végére, de szerencsére Amerikában fennmaradt, ott ugyanis még szükség volt a munkájára, elsősorban a vidéki dél hegyi régióiban. A bulldog megmenekült a kihalástól, mert továbbra is dolgoznia kellett. Ezeken a déli vad tájakon a marhákat és disznókat ridegtartásban tenyésztették, már csak azért is, mert bekeríteni egyenesen lehetetlen volt a földeket, így csak a kemény angol bulldogok tudták befogni a jószágokat. Legkorábban a XVII. században érkeztek munka-bulldogok Angliából az Államokba.

Délen és dél-nyugaton őrkutyaként is használták őket. A XIX. századból, de korábbról is számos történeti feljegyzés maradt fenn a földbirtokokon és ültetvényeken használt nagy bulldogokról, melyeket néha láncon tartottak és rosszfiúk ellen használtak. Olykor a börtönökbe is szabad bejárást kaptak, a cellák és a kerítésfal közötti szabad területen kellett cirkálniuk. Különböző helyi változatok alakultak ki, és így sok nevet alkalmaztak a déli bulldogokra: Old English White, White English, Swamp (mocsári) Bulldog, Backwoods Bulldog, Emglish Pit, Old Country White, stb.

Az 1960-as években azonban az utolsó munka-bulldogok is eltűntek a déli birtokokról, mert már itt is munkanélkülivé váltak. A nagy mezőgazdasági cégek rendezték a terepet, megszüntették a kicsi farmokat, gazdaságokat, és a a mezőgazdasági gépek és járművek lehetővé tették, hogy a farmerek maguk tereljék, befogják és mozgassák a marhákat, kutyák segítsége nélkül. Úgy tűnt, most már tényleg kihal a munka-bulldog.

Szerencsére a fajta néhány elkötelezett híve közös erőfeszítéssel felkutatta az utolsó hegyi bulldogokat és elkezdte tenyészteni őket, nyilvánosságot biztosítva tenyésztési programjuknak, így sikerült megőrizniük a fajtát az utókornak. Napjainkban a fajta két legfontosabb személyisége Allen Scott és John D. Johnson. Tenyésztési munkájuk révén, két fő vonalat különböztethetünk meg, a Johnson típust és a Scott típust. A Johnson típusú amerikai bulldogok nagyobb, szélesebb kutyák, erősebb csontozattal, lelógó ajkakkal, ráncokkal és rövid pofával. Leginkább egy atlétikus, feszes felépítésű, fehér bullmasztiffra emlékeztetnek. A Scott típusú ebek egy nagy, durva, hosszúlábú, fehér pit bullra emlékeztetnek.

Az amerikai bulldogot az 1980-as években ismerte meg igazán a nyilvánosság, és az évtized második felében elkezdett nőni a népszerűsége. Napjainkban már Európa számos országában ismerik és tenyésztik mint kiváló családi- és őrkutyát.

Amerikai buldog

Már az első brit telepesen magukkal vitték buldogjaikat új hazájukba, amelyek azonban sokkal hosszabb lábúak és atletikusabb felépítésűek voltak, mint a mai →buldog. Ez a tisztán farmkutya, amelyet sohasem tenyésztettek standard alapján kiállítási célokra, csak nemrég keltette fel a tenyésztők figyelmét. Más fajták bekeresztezésének következtében és egységes standard hiányában nincs egységes típusa. Ma a farmokon még mindig megbízható őrkutyaként tartják, amely megvédi a tanyát és az állatokat a kóbor kutyafalkáktól és ragadozóktól, és a marhák körüli munkára is alkalmazzák. Nálunk is kedvelik néhányan. Erős, élénk, kellemes, kissé önfejű, ám jól nevelhető családi kutya. Éber, nem túl agresszív. Általában a J. D. Johnson által tenyésztett kutyát ismerik el az amerikai buldognak.

Az USA-ban további, típusukban hasonló buldogváltozatok is léteznek, mint a georgiai, kb. 61 cm-es marmagasságú alapaha blue blood bulldog, a legfeljebb 48 cm-es marmagasságú Victoria bulldog, a régi, könnyebb →angol buldogokra való visszatenyésztés, a legfeljebb 66 cm marmagasságú catahoula bulldog, a →catahoula és a →buldog keveréke, a legfeljebb 55 cm-es marmagasságú Arkansas giant bulldog, az angol →buldog és a →pit bull keveréke.

Marmagasság kanok 58–71 cm, szukák 51–66 cm

Súly kanok 41–68 kg, szukák 32–59 kg

Szín egyszínű fehér, csíkos, foltos, vörös, fakó, barna, mahagóni, krémszínű, fehér alapon csíkos