A PÓRÁZNAK KÉT VÉGE VAN

Kevés dolog van a kutyatartás területén, ami annyi vita kiváltója, annyi indulat forrása és annyi tévedés alapja volna, mint a póráz. Egyesek már-már úgy tekintenek rá, mint az ebnek valamiféle elmaradhatatlan járulékos "testrészére", amely nélkül nem is kutya a kutya. Mások (vagy ugyanazok?) az állat irányításának egyetlen lehetséges eszközét látják benne. Vannak, akik nem haboznak fenyítésre alkalmazni, olykor súlyos sérülést elõidézve a kutya testi épségében és lelkében egyaránt. Csak kevesen tudják pontosan, mire is való a póráz valójában.

Az első kézfogás

Amikor az ember csetlõ-botló kisgyerekét viszi sétálni, magától értetõdõ módon megfogja a kezét, hogy biztonságot nyújtson neki. Hiszen a kis totyogó még bizonytalanul lépked, nem ismeri a közlekedés veszélyeit, és nem érti pontosan az intelmeket. Hasonló a helyzet a kiskutyával is, ám neki nem foghatjuk meg a kezét, hiszen mind a négy végtagját igénybe veszi a járás. Más megoldást kell keresni, s ez a megoldás nem más, mint a póráz, amely védi és irányítja a tapasztalatlan kiskutyát. Már ebben a korban is tisztában kell lennünk azonban azzal, hogy ez nem lehet a végleges megoldás.

Ahogy a gyermekünknek nem foghatjuk egész életében a kezét, úgy a kölyökkutya is felnõ egyszer, s addigra ezt a fajta összekötõ kapcsot fel kell váltania egy másiknak: a hûség és a megértés kötelékének, amely sokkal erõsebb, mint a póráz, hiszen soha nem szakadhat el. A megbízható kutya nemcsak csak akkor marad a gazdája mellett, ha hozzá van láncolva. Éppen ez a csodálatos a kutyasétáltatásban, ez teszi egyedülállóvá - hiszen egy madzag végén bármilyen állatot végigrángathatunk a fõutcán!

Kezdõ kutyásoktól nagyon gyakran hallani ezt a mondatot: "amíg ilyen kicsi, addig nem engedem el, majd csak késõbb, amikor már okosabb lesz". Aki így gondolkozik, azt könnyen érheti csalódás. A három-négy hónapos kölyökkutyában ugyanis ott munkálkodik még az ösztön, hogy anyját - illetve annak pótlékát, a gazdát - híven követi, s egy pillanatra sem tágít a sarkából. A hét-nyolc hónapos farkaskölyök azonban már önállóan is vadászgat falkája birtokán - az ugyanilyen idõs kutya is felnõttnek gondolja magát, csakhogy az õ "vadászterületén" egymást érik a dübörögve száguldó, füstöt okádó, soklóerõs "csúcsragadozók". Ha ekkorra még nem tanulta meg a fegyelmet, az utca túlsó oldalán sétáló kutyatárs vagy a játszótérrõl kiguruló labda láttán szempillantás alatt faképnél hagyja a lassú kétlábút.

Ki, ha én se?

Természetesen amíg a kutya pórázon van, elméletileg nem érheti baj: a gazdája gondolkodik helyette, megvédi a bajtól, s így boldog tunyaságban élhetné meghosszabbított csecsemõkorát a kutyaéletkor felsõ határáig. A helyzet azonban korántsem ennyire rózsás. Az idõt ugyanis nem lehet megállítani, s a folyton pórázon vezetett kutya is felnõtté válik egyszer - legalábbis biológiailag. Felnõtt izmai, felnõtt vágyai és felnõtt indulatai lesznek - ám a világkép, amit maga körül kialakít, távol áll a valóságtól. Mivel mindig minden veszélyes helyzettõl visszatartotta a kellõ pillanatban megfeszülõ bõrszíj, fogalma sincs róla, mi a veszély. Ráadásul maga mögött érzi a gazdáját, akinek személye afféle "meghosszabbított, mozgó territóriumot" jelent számára. Meg van gyõzõdve arról, hogy õ a legerõsebb a világon - legalábbis így fordíthatnánk emberi nyelvre az érzéseit, ha megpróbálnánk belelátni a fejébe. A feszülõ póráz - akárcsak a kerítés rácsa - indokolatlan önbizalommal tölti el a kutyát, és ez az önbizalom igen könnyen agresszióvá válik., válhat.

A mindennapi gyakorlatban ez annyit jelent, hogy ha a pórázon vezetett kutya megpillantja egy lehetséges vetélytársát, minden óvatosság, az erõviszonyok mérlegelése, a "kutyaprotokoll" szabályainak betartása nélkül azonnal ádáz támadásba lendül - amiben persze meggátolja a szíj. Õt az egyik, addigra már ugyancsak acsarkodó ebtársát a másik irányba vonszolják el, s ami az egészbõl emlékként megmarad, az (megint csak emberi nyelvre fordítva) annyi: "ha vissza nem tartanak, ízekre téptem volna a pimaszt, no de majd legközelebb...!" Ha ez a jelenet még sokszor megismétlõdik, a kutya személyisége eltorzul: ellenségnek fog tekinteni minden szembejövõ ebet. A gazdája meg lesz gyõzõdve arról, hogy azért nem engedi el a kutyát, mert verekedõs, pedig az összefüggés fordított: azért agresszív, mert meg van kötve.

A leggyengébb láncszem

Egy régi, bölcs mondás szerint minden lánc annyira erõs, mint a leggyengébbik szeme. Az ember és a kutya közötti kapcsolat leggyengébb láncszeme a póráz. Ez az, ami el tud szakadni - és sokszor el is szakad, mert nincs tökéletes lánc. Ha a kutya ösztöneit még nem érte visszafordíthatatlan károsodás és dühének tárgya elég távol van, a gazdától való távolság fokozódásával csökken az önbizalma: mire félútig ér, rohanása lelassul, acsarkodása szõrborzolássá tompul, és felcsillan a remény a békés megegyezésre.

Csakhogy a távolság az esetek többségében túl kicsi ahhoz, hogy a dühöngõ kutyának legyen ideje meggondolni magát. Ilyenkor nem segít semmiféle tiltó szó. A kétségbeesett gazda az esetek többségében a kezében maradt pórázmaradvánnyal ütlegelni kezdi a kutyáját (illetve azt a kutyát, amelyik éppen felül van), amivel csak olajt önt a tûzre, hiszen a dühtõl elvakult állat ezt a fájdalmat is az ellenfélnek tulajdonítja, így még ádázabbul verekszik.

Régi szabály, de nem lehet elégszer ismételni: bármilyen kézenfekvõ is, a pórázzal sohasem szabad megütni a kutyát. Ez a kis bõrdarab a közös séta, a kapcsolat, a biztonság jelképe (és egy kicsit az ember erejéé, hatalmáé is), félelmet sohasem szabad keltenie! Ráadásul a vaktában lesújtó fémkarabiner akár az állat fogát vagy szemét is kiverheti. Nem kevésbé veszélyes lehet a póráz gyanánt használt fémlánc, amelynek nincs jó fogása, tehát nem tartható biztonságosan, s a gazda csuklójára tekeredve komoly sérülést okozhat, ha a kutya megrántja. A gombnyomásra mûködõ, látszólag végtelen hosszúságú automata póráz sem szerencsés megoldás: azon kívül, hogy mûködési elvébõl adódóan mindig feszül, ráadásul abba a tévhitbe ringatja az embert, hogy kedvence mozgásigényét pórázvégen is ki tudja elégíteni.

A drótnélküli távíró

Mi tehát a teendõ? Hogyan kell szakszerûen használni a pórázt? A legfontosabb szabály az, hogy sohasem szabad feszülnie. Míg a feszülõ szíj csak a kutya nyakizmát erõsíti, a lazán lógó póráz alkalmas arra, hogy közvetítse a gazda üzeneteit a kutya irányába. Ha fegyelmezésre, gyengéd kényszerítésre használjuk, elég a kurta rántás. Egy idõ után maga a karabiner halk csördülése is üzenetté válik, s akkor is eléri a hatást, ha nincs is rákapcsolva a kutya nyakörvére - akár a drótnélküli távíró. A kutyák egymás közti ismerkedése, játéka során nincs helye a póráznak. Ha vetélytárs, ellenfél közeledik, a kutyát lábhoz kell hívni és leültetni. Ha nem bízunk meg benne eléggé, a pórázt markoljuk erõsen, de lógassuk lazán. A fegyelemnek, s nem a bõrszíjnak kell visszatartania attól, hogy odarohanjon kötekedni!

Aki azt képzeli, hogy a gazdája kíséretében szabadon közlekedõ kutya veszélyesebb, mint pórázon vezetett társa, hatalmasat téved (ez önmagában még nem volna tragédia, ha nem ilyen emberek rendelkeznének tévedésük miatt értelmetlen szigorral az ebtartás szabályairól). A fent leírtakból világosan kiderül, hogy a kutya agresszivitását fokozza a póráz, és ez nemcsak a fajtársakkal, de az emberrel szemben is érvényes. A közterületi harapásos sérüléseket csaknem minden esetben a felügyelet nélkül utcára jutó vagy kikötve magukra hagyott kutyák követik el, s nem a gazdájuk jelenlétében sétálók. A póráznak természetesen mindig kéznél kell lennie, ha másért nem, azért, hogy bárki láthassa, kihez tartozik az eb. Ám ami a kutya irányítását illeti: a láthatatlan kötelékek sokszorta erõsebbek és megbízhatóbbak, mint egy darab bõr karabinerrel a végén.

Hogy mire való tehát a póráz?

A kutyagyerekeknél helyettesíti a szülõ oltalmazó kézfogását. A tanulás ideje alatt távíródrótként közvetíti egymás felé két élõlény minden rezdülését. A kavargó forgalomban biztosítja a kapcsolatot, nehogy a kutya és gazdája elveszítsék egymás nyomát. Jelképezi a sétát, a közös játékot, azonosíthatóvá teszi az összetartozókat és önbizalmat ad, ha veszéllyel kell szembenézni. És lehet vele durván rángatni, hurokként fojtani, fogakat kiverni, lelket sebezni, félelmet kelteni, kiszolgáltatott helyzetet teremteni, barátok közt is ellenségeskedést szítani, békés élõlényeket dühöngõ fenevaddá változtatni, ha mértéktelenül és hozzáértés nélkül használják.